Agyf@szom - mellékhatások nélkül

Van egy furcsa, kissé nyugtalanító jelenség a hazai közéletben: a „liberális” szó mára nem eszmerendszert jelöl, hanem reakciót. Egy reflexet. Egy automatikus, gondolkodást kiváltó mozdulatot, amelynek lényege annyi: ha valami hagyományos, nemzeti, többségi vagy egyszerűen csak emberi léptékű, akkor az gyanús. Ha pedig gyanús, akkor rossz. Ha rossz, akkor tiltani, átnevelni, szégyeníteni kell.       Ez már nem liberalizmus. Ez ideológiai hiperventilláció.   A szabadság mint ürügy   A klasszikus liberalizmus a hatalommal szemben védte az egyént. A politikai liberalizmus jogokat, intézményeket, fékeket épített. A hazai újkori „liberális” diskurzus ezzel szemben erkölcsi felsőbbrendűséget kínál, szabadság helyett. A szabadság itt már nem azt jelenti, hogy békén hagynak, hanem azt, hogy helyesen kell gondolkodnod.   Aki kérdez, az „problémás”. Aki kételkedik, az „veszélyes”. Aki nem tapsol, az „gyűlöl”.   Ez nem pluralizmus, hanem ideológiai dresszírozás. ...

A geopolitikában ritka az olyan pillanat, amikor egy vezető nem körülír, nem relativizál, hanem kimond egy végpontot. Amikor Dánia miniszterelnöke, Mette Frederiksen arról beszélt, hogy egy Grönlanddal kapcsolatos esetleges amerikai katonai lépés „a NATO halálát” jelentené, nem retorikai túlzással élt. Egy olyan jogi és politikai következményt nevezett meg, amelyből nincs visszaút.       Frederiksen szavai azért súlyosak, mert nem egy elméleti vitában hangzottak el, hanem egy nagyon is konkrét helyzetre reagáltak: arra a gondolkodásmódra, amely Grönlandot stratégiai tárgyként, alkualapként, esetleg megszerezhető területként kezeli. A dán kormányfő álláspontja világos volt: Grönland Dánia része, Dánia NATO-tag, és ebből nem következik alku, csak jogi kötelezettség.   Miért beszél „halálról”, és nem válságról?   Mert a NATO nem amiatt él, hogy erős, hanem azért, mert a belső agresszió elképzelhetetlen. Ha ez az alapelv megszűnik, akkor a szövetség nem meggyengül, ...

 Van két kegyelmi ügy Magyarország közelmúltjában, amelyekről ma egészen eltérő hangnemben beszél a közélet. Az egyik kegyelmet adó nevét ma városközpont viseli, a másik  élete politikai bukás. Az egyik a rendszerváltás humanizmusának jelképévé vált, a másik a gyermekvédelem megsértésének bizonyítéka lett.    Miközben a kettőt sokan erkölcsileg áthidalhatatlan távolságra helyezik egymástól, egyre nehezebb nem észrevenni, hogy a különbség nem magában a kegyelem tényében, hanem annak utólagos értelmezésében rejlik.   Az első ügy a nyolcvanas évek végén kezdődött. Varga Béla egy vidéki településen, fényes nappal támadt rá egy kilencéves kislányra. Az utcáról hurcolta be saját házába, ahol a gyermeket levetkőztette és megerőszakolta, mindezt a saját gyermekei jelenlétében. A bűncselekmény nem pillanatnyi indulat volt, hanem tudatos, végigvitt erőszakcselekmény, amely nem ért véget azzal, hogy az elkövető végzett a gyalázatos tettel. A kislányt ezt követően kivitte...

Ilyenkor a politika már nem eszköz, hanem színpad. Nem a közös ügyek kerülnek reflektorfénybe, hanem a szereplő lelkiállapota, sérelmei, önigazolási kísérletei. A döntések nem abból fakadnak, hogy mi szolgálja hosszú távon a közösséget, hanem abból, hogy mi erősíti a vezető saját jelentőségérzetét. A rendszer nem korrigálja ezt, hanem tapsol hozzá, mert a magyar politikai kultúra mélyén ott él a vágy egy új megmentő iránt, aki majd rendet tesz, kimond mindent, és végre „igazat mond”.       Csakhogy ez az igazság gyakran nem több pillanatnyi narratívánál. Az ilyen típusú politikai működésben a valóság rugalmas anyag, formázható, újragyúrható, szükség esetén letagadható. Tegnap még szövetséges volt valaki, ma már áruló.    Ami tegnap alapelvnek számított, ma taktikai tévedésként van elkönyvelve. Nem azért, mert változott a helyzet, hanem mert változott az ego igénye. A politika így nem stabil iránytűvé válik, hanem érzelmi hullámvasúttá, amelyen a választó hol lel...

Magyarországon a jobb- és baloldal nem úgy működik, mint Nyugat-Európában. Ott ezek alapvetően eszmei különbségek: más elképzelések az állam szerepéről, az újraelosztásról, a piacról, a hagyományról. Olyan viták, amelyek egy stabil, magától értetődő állami kereten belül zajlanak, ahol senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állam „kié”, csak azt, hogyan kellene működtetni.        Nálunk viszont a politika nem egy vitaklub, hanem emlékezetcsata. A bal–jobb tengely nem ideológiai, hanem történelmi, és ez mindent eltol, elferdít, felhangosít.   A magyar baloldal nem abból a talajból nőtt ki, mint nyugati társai. Nyugaton a baloldaliság mögött szakszervezetek, munkásmozgalmak, hosszú és konfliktusos, de azért javarészt demokratikus küzdelmek álltak. A baloldal ott a társadalmi igazságosság, az érdekvédelem és az emancipáció ígéretét hordozta.    Magyarországon viszont a baloldal fogalma összenőtt a huszadik század legsúlyosabb tapasztalataival: a Tanácsköztársa...

Amikor Donald Trump Grönland nevét először kimondta, a világ nagy része legyintett. Volt, aki tréfának hitte, volt, aki improvizációt gyanított, mások egy újabb kommunikációs túlzást. Amikor viszont Kolumbiáról beszélt, és nemcsak beszélt, hanem fenyegetett, hirtelen mindenki figyelni kezdett. Pedig a két történet ugyanarra a térképre van rajzolva, csak éppen az egyik terület hideg, a másik forró. Grönland nem ország, hanem kapu. Az Északi-sarkvidék nem valamikor a jövőben válik fontossá, hanem most is az. Az olvadó jég megnyitja azokat a tengeri útvonalakat, amelyek hetekkel rövidíthetik le az Ázsia, Európa és Észak-Amerika közötti kereskedelmet. Aki ezek felett ellenőrzést gyakorol, az nemcsak gyorsabb lesz, hanem előbb lát meg dolgokat, így aztán előbb reagálhat, előbb dönthet. A geopolitikában ez nem kényelmi kérdés, hanem versenyelőny.   Ehhez jön a katonai dimenzió. Grönland olyan, mintha a világ tetején állna egy őrtorony. Innen a sarkvidéki térség, Oroszország és az északi ...