A szabadság kiürítése - avagy korrajz a hazai újkori liberalizmus mindenszarizmusáról

Van egy furcsa, kissé nyugtalanító jelenség a hazai közéletben: a „liberális” szó mára nem eszmerendszert jelöl, hanem reakciót. Egy reflexet. Egy automatikus, gondolkodást kiváltó mozdulatot, amelynek lényege annyi: ha valami hagyományos, nemzeti, többségi vagy egyszerűen csak emberi léptékű, akkor az gyanús. Ha pedig gyanús, akkor rossz. Ha rossz, akkor tiltani, átnevelni, szégyeníteni kell.

 

 

 

Ez már nem liberalizmus. Ez ideológiai hiperventilláció.

 

A szabadság mint ürügy

 

A klasszikus liberalizmus a hatalommal szemben védte az egyént. A politikai liberalizmus jogokat, intézményeket, fékeket épített. A hazai újkori „liberális” diskurzus ezzel szemben erkölcsi felsőbbrendűséget kínál, szabadság helyett.

A szabadság itt már nem azt jelenti, hogy békén hagynak, hanem azt, hogy helyesen kell gondolkodnod.

 

Aki kérdez, az „problémás”. Aki kételkedik, az „veszélyes”. Aki nem tapsol, az „gyűlöl”.

 

Ez nem pluralizmus, hanem ideológiai dresszírozás. Egy olyan világképből fakad, ahol a vélemény nem vita tárgya, hanem diagnózis.

 

A woke mint importált pánik

 

A hazai woke-liberalizmus különösen érdekes képződmény. Nem organikus társadalmi tapasztalatból nőtt ki, hanem importált morális pánik. Átvett jelszavak, félrefordított fogalmak, amerikai campusviták lecsapódása egy teljesen más történelmi és társadalmi közegben.

 

Nálunk nincs rendszerszintű faji szegregáció, de van „strukturális rasszizmus”. Nincs gyarmati múlt, de van „koloniális bűntudat”. Nincs birodalmi centrum, de van „privilegizált többség”. A valóság nem számít. A narratíva igen.

 

Ez a gondolkodás nem megérteni akarja a társadalmat, hanem átnevezni, majd számonkérni rajta, hogy miért nem illeszkedik a terminológiához.

 

Mindenszarizmus, mint identitás

 

A hazai újkori liberális közbeszéd egyik legfárasztóbb vonása a mindenszarizmus. Minden rossz. Az ország rossz. A társadalom rossz. Az emberek rosszak. A múlt vállalhatatlan. A jelen menthetetlen. A jövő csak akkor képzelhető el, ha teljesen lecseréljük a lakosságot, a nyelvet, a kultúrát és lehetőleg az emlékezetet is.

Ez nem kritika. Ez nihilizmus erkölcsi pózban.

 

Aki ebben él, annak nincs szüksége programra, mert az identitása a folyamatos elutasítás. Nincs szüksége vitára, mert a másik fél eleve morálisan alsóbbrendű. És nincs szüksége demokráciára sem, mert az csak addig jó, amíg „jól” szavaznak.

 

Liberalizmus határok nélkül, ember nélkül

 

A legnagyobb paradoxon, hogy miközben mindent a „befogadás” nyelvén mondanak, valójában soha nem volt ilyen szűk a megengedett gondolatok köre. A liberalizmusból eltűnt az ember. Maradt a kategória, az identitáscímke, a tiltólista.

A szabadság már nem közös minimum, hanem fegyver. A jog nem védelem, hanem eszköz. A vita nem érték, hanem veszélyforrás.

 

Ez a szemlélet nem felszabadít, hanem infantilizál. Nem bízik az állampolgárban, ezért folyamatosan neveli. Nem vitázik, hanem moderál. Nem érvel, hanem letilt.

 

A liberalizmus akkor volt erős, amikor elviselte az ellentmondást. A mostani hazai változata ott gyengül el, hogy nem bírja elviselni az embert. Azt az embert, aki nem tökéletes, nem naprakész, nem nyugati mintára formázott. Aki kérdez, hibázik, ragaszkodik, kételkedik.

 

Ha a liberalizmus csak addig szabadság, amíg mindenki ugyanazt mondja, akkor az már nem liberalizmus. Csak egy hangos, ideges, morálba csomagolt hatalmi reflex.