Amikor az ego lesz a pártprogram

Ilyenkor a politika már nem eszköz, hanem színpad. Nem a közös ügyek kerülnek reflektorfénybe, hanem a szereplő lelkiállapota, sérelmei, önigazolási kísérletei. A döntések nem abból fakadnak, hogy mi szolgálja hosszú távon a közösséget, hanem abból, hogy mi erősíti a vezető saját jelentőségérzetét. A rendszer nem korrigálja ezt, hanem tapsol hozzá, mert a magyar politikai kultúra mélyén ott él a vágy egy új megmentő iránt, aki majd rendet tesz, kimond mindent, és végre „igazat mond”.

 

 

 

Csakhogy ez az igazság gyakran nem több pillanatnyi narratívánál. Az ilyen típusú politikai működésben a valóság rugalmas anyag, formázható, újragyúrható, szükség esetén letagadható. Tegnap még szövetséges volt valaki, ma már áruló. 

 

Ami tegnap alapelvnek számított, ma taktikai tévedésként van elkönyvelve. Nem azért, mert változott a helyzet, hanem mert változott az ego igénye. A politika így nem stabil iránytűvé válik, hanem érzelmi hullámvasúttá, amelyen a választó hol lelkes rajongó, hol kijózanodott statiszta.

 

Különösen romboló, amikor az érzelmi dinamika erkölcsi felsőbbrendűséggel párosul. Az ilyen szereplő nem egyszerűen alternatívát kínál, hanem erkölcsi monopóliumot hirdet. Ő az egyetlen tiszta, az egyetlen hiteles, mindenki más eleve gyanús, kompromittált vagy elvtelen. A kritika ebben a világban nem vita, hanem árulás. A kérdés nem az, hogy igaz-e, hanem az, hogy ki meri kimondani. Így válik a politika lassan vallássá, ahol nem érvek csapnak össze, hanem hívők és eretnekek.

 

Magyar Péter ebben az értelemben nem pusztán egy személy, hanem jelenség. Annak a politikai reflexnek a megtestesítője, amely szerint a közélet személyes drámák sorozata, a nyilvánosság pedig terápiás tér. A választók nem polgárok, hanem közönség, akiknek együtt kell érezniük, fel kell háborodniuk, majd újra lelkesedniük, amikor a történet következő fejezete érkezik. Az ország problémái eközben díszletként szolgálnak, háttérzajként egy sokkal fontosabb történethez: az én küzdelméhez a világgal.

 

Ez a működésmód rövid távon látványos. Konfliktusokat generál, figyelmet vonz, médiát ural. Hosszú távon azonban felőrli mindazt, amihez hozzáér. Szétfeszíti az együttműködés lehetőségét, elhasználja a bizalmat, és kiégeti azokat is, akik kezdetben jóhiszeműen hittek benne. Amikor minden kritika személyes támadás, akkor előbb-utóbb senki nem marad, aki szólni merne. Amikor minden döntés az ego körül forog, akkor elkerülhetetlenül eljön a pillanat, amikor a valóság nem hajlandó tovább alkalmazkodni.

 

A magyar politikának nem újabb erős karakterekre lenne szüksége, hanem önkorlátozásra képes szereplőkre. Olyanokra, akik tudják, hogy a politika nem önterápia, nem bosszúhadjárat és nem személyes igazságszolgáltatás. Amíg azonban a közélet jutalmazza az önközpontú érzelmi túlfűtöttséget, addig újra és újra meg fog jelenni ez a minta. Mindig más névvel, mindig más történettel, de ugyanazzal a végkimenetellel: nagy ígéretek, hangos taps, majd csendes csalódás.