A politikai plakát

A politikai plakát mindig is az egyszerű üzenetek műfaja volt. Színekkel, arcokkal és rövid mondatokkal dolgozik, nem érvel, hanem hangulatot teremt. Ez önmagában nem rendellenesség, az ellenzéki kommunikáció különösen gyakran él ezzel az eszközzel, hiszen figyelemért és láthatóságért küzd. A probléma ott kezdődik, amikor a plakát már nem állításokat közöl, hanem szerepeket oszt, és eldönti, kit kell nézni, kire kell haragudni, kit kell erkölcsileg kizárni a közbeszédből. Ilyenkor a politika nem alternatívát kínál, hanem ellenségképet gyárt.

 

 

 

Ezt a jelenséget jól meg lehetne mutatni egy ellenkarikatúrában. Egy hosszú falon hatalmas plakát hirdetné, hogy „ők a hibásak”, apró betűkkel hozzáfűzve, hogy mindig. A képen nem hatalmon lévő politikusok lennének, hanem arctalan alakok, rajtuk címkék: újságíró, kérdező, kritikus. A fal előtt plakátragasztók dolgoznának, vödreiken olyan szavakkal, mint indulat és leegyszerűsítés, miközben ecsettel írják fel, hogy ez nem vita. A járdán emberek állnának sorban, nem szavazni, hanem kész véleményt átvenni. A rajz nem a hatalmat figurázná ki, hanem azt a reflexet, amely az ellenzéki politizálást is könnyen átcsúsztatja morális hadviselésbe.

 

Amikor azonban a rajz világából kilépünk, a kérdés jogállami értelemben válik igazán fontossá, ami rendre az ellenzék vesszőparipája - a szavak szintjén. Egy demokratikus rendszerben az ellenzéknek nemcsak joga, hanem feladata is a kritika. Ugyanakkor az ellenzéki szerep nem mentesít a felelősség alól. A sajtó nem a kormány része, hanem a nyilvánosság intézménye. Amikor egy ellenzéki kampány konkrét újságírókat jelenít meg erkölcsi romlás, korrupció vagy társadalmi kár forrásaként, akkor nem a hatalmat támadja, hanem egy olyan intézményt gyengít, amelynek működése minden politikai oldal számára alapvető érdek kellene legyen. Ugyanis a propaganda mind a két oldalon propaganda, a különbség csak az, kitől kapja rá a pénzt.

 

Ez a különbség nem technikai, hanem elvi. A sajtóval való vita legitim, a munkájának bírálata szükséges lehet, de a személyes megbélyegzés már nem a kritika eszköze. Az ilyen kommunikáció nem érvel, hanem érzelmi reakciókat szervez, és azt sugallja, hogy bizonyos kérdések feltevése önmagában gyanús, sőt káros, sőt mi több, büntetendő, megtorlandó. Ez nem tiltás, hanem elrettentés, amelynek hatása nem azonnal mérhető, mégis hosszú távon alakítja a nyilvánosság működését.

 

Különösen problematikus mindez ellenzéki pozícióból, mert éppen az ellenzék az, amely elvileg a pluralizmus, a szabadság és az intézményi fékek védelmezőjeként, a jogállamiság egyedüli felkent harcosaként határozza meg magát. Amikor ugyanazokat az eszközöket kezdi használni, amelyeket autoriter logikákhoz szokás kötni, akkor nemcsak a politikai ellenfeleit támadja, hanem saját hitelességét is aláássa. A módszer ilyenkor előbb válik meghatározóvá, mint a cél, és a politikai kultúra romlása gyorsabban halad, mint bármilyen kormányváltási esély.

 

Az indulatkeltés felelőssége ellenzékből sem kisebb. A politikai kommunikáció tudatosan formál érzelmeket, és aki ezt teszi, annak számolnia kell azzal is, hogy az indulat nem marad mindig a szimbolikus térben. A közbeszéd hangulata nem pártlogók szerint működik, hanem önálló életre kel, és visszahat mindenkire, aki részt vesz benne.

 

Ezért egy olyan kampány, amely személyeket céloz meg, vizuálisan megbélyegez és ellenségképet épít, lehet, hogy jogilag védhető, mégis ellentétes a jogállami gondolkodás szellemével. Nem azért, mert kellemetlen vagy provokatív, hanem mert azt az üzenetet közvetíti, hogy a kérdés nem érték, hanem veszély. Ha ezt a logikát ellenzéki pozícióból normalizáljuk, akkor nehéz lesz hitelesen mást ígérni akkor, ha egyszer a szerepek felcserélődnek.