Szatíra

 

Van az a figura, aki hosszú éveken át az első sor biztonságos melegében edzette a tenyerét. Nem konditeremben, nem stresszlabdán, hanem beszédeken. Beszédeken, ahol a ritmus adott volt, a taps helye ki volt jelölve, az ütem nem téveszthető el. Ő ott volt. Mindig. Ha kellett, két kézzel. Ha kellett, állva. Ha kellett, könnyes szemmel.

 

Ő az az ember, aki ma már nemcsak emlékezik ezekre a pillanatokra, hanem újra is játssza őket. Szervez, mozgósít, ellenhaknit rendez. Ha valahol megjelenik a régi főszereplő, ott hirtelen felbukkan egy másik színpad, egy másik mikrofon, egy másik „most akkor én jövök” pillanat. Sőt, amikor már az élő szereplő sem elérhető, marad a karton. Életnagyságban. Stabilan. Némán. Tökéletes hallgatóság.

 

És most jön a jelenet, amiért az egész bohózatot megérte felállítani.

Adott egy nemzetközi sajtótájékoztató. Külföldi újságírók, komoly kérdések, tolmácsfülke, a világ szeme. És mit csinál eközben a mi hősünk? Elvonul? Csendben figyel? Elemzi? Jegyzetel?

 

Nem.

 

Bejelenti, hogy pontosan fél háromkor ő is rendkívüli sajtótájékoztatót tart. Facebookon. A „kormányzati terveiről”. Mert ha már reflektorfény, akkor osztozzunk rajta. Ha már mikrofon, akkor legyen kettő. Ha már történelem, akkor legyen párhuzamos univerzum.

 

Az egészben van valami gyermeki. Olyan „ha neki van, nekem is kell” jellegű. Mint amikor a játszótéren az egyik gyerek előveszi az új lapátot, a másik pedig hirtelen kijelenti, hogy neki is van, csak az… digitális.

 

És itt állok, és tényleg nem tudom eldönteni, mi lenne az adekvát reakció. A nevetés, mert az egész groteszk, túljátszott, már-már kabaréba hajló? Vagy a sírás, mert ez a komolyság paródiája, a politika cosplay-változata, ahol a díszlet megvan, csak a darab hiányzik?

 

Talán mindkettő. Egyszerre. Mint egy taps, ami már nem is a beszédnek szól, csak önmagának.