Tarjányi Péter állításainak cáfolata
Én ugyan nem vagyok menő biztonságpolitikai szakértő mint Tarjányi Péter, de az állításait a geopolitika valódi szabályszerűségei mentén simán lehet cáfolni ismételten
A facebookra ismételten is posztolt szöveg első olvasásra magabiztos és sodró, olyan, mintha valaki határozott mozdulattal lecsapná a térképre a mutatópálcát, és kijelentené: itt most korszakváltás történt.
Csakhogy a geopolitika ritkán működik ilyen teátrális rendben, sokkal inkább emlékeztet egy zsúfolt pályaudvarra, ahol minden szereplő más irányba indul, más tempóban, és senki sem birtokolja egyszerre és egyidőben az egész menetrendet.
Venezuela sem korszakjel, hanem egy nagyon is ismerős minta újrafestett változata. Az Egyesült Államok latin-amerikai befolyása nem 2016 után született újjá, és nem is most hozta vissza a Monroe-doktrínát, mert az valójában sosem tűnt el. Hol nyílt katonai fellépésben, hol puhább eszközökkel, szankciókkal, diplomáciai nyomással, elitalkukkal volt jelen Kuba, Panama, Chile vagy Nicaragua történetében.
Ami változott, az nem a szabály, hanem a stílus., ugyanis mostanság kevesebb a zászlólengetés, több a jogi magyarázat, és több a kommunikációs köd.
A Monroe-doktrína ráadásul nem egy gumibot, amit bármikor elő lehet kapni. A 19. században európai gyarmatosító hatalmak kizárására született, ám jelenleg Kína, Oroszország és Irán nem klasszikus gyarmatosítóként van jelen Latin-Amerikában, hanem hitelekkel, infrastruktúrával, fegyverekkel és energiaprojektekkel. Ezeket nem lehet egyszerű katonai logikával kitessékelni onnan anélkül, hogy Washington maga ne fizetne súlyos gazdasági és politikai árat. A geopolitika nem tiltótáblák rendszere, hanem kölcsönös függőségek hálója.
Az az állítás sem áll meg, hogy Moszkva, Peking és Teherán legfeljebb tiltakozni képes. Nem tehetetlenek, hanem szimplán máshol priorizálnak. Oroszország Ukrajnában köt le erőforrásokat, Kína a Csendes-óceánra koncentrál, Irán pedig belső és regionális túlélőüzemmódban működik. Ez nem vereség, hanem súlyozás és a megértéséhez nem ártana pár igen jó, mindenki számára elérhető könyvet elolvasnia annak, aki megfellebbezhetetlenül nyilatkozik.
A nagyhatalmak nem minden sakktáblán tolják előre egyszerre, egy adott pillanatban a királynőt, és Venezuela számukra jelenleg nem a főjátszma.
Örményország és Venezuela párhuzama is sántít. Örményország esetében ugyanis Oroszország jogi, katonai és politikai csapdába manőverezte magát, konkrét kötelezettségekkel. Venezuelában ilyen sosem létezett. Moszkva nem szövetségeseket gyűjt, hanem eszközöket. Ha egy eszköz túl drága vagy túl kockázatos, egyszerűen félreteszi. Ez nem gyengeség, hanem cinikus racionalitás.
Az a kijelentés pedig, hogy Venezuelában biztosan USA-barát kormány lesz, nem elemzés, hanem politikai jóslás, ami sosem szerencsés. Venezuela társadalmi szerkezete, hadserege, gazdasági elitje és informális hálói nem cserélhetők le úgy és olyan gyorsan, mint egy zászló a nagykövetségen. A latin-amerikai történelem tele van kívülről karmesterelt átmenetekkel, amelyek instabilak lettek, visszacsaptak, vagy éppen radikálisabb ellenreakciót szültek.
Trump belpolitikai megerősödését is óvatosabban kell kezelni. Az amerikai belpolitika nem lineárisan jutalmazza a külpolitikai erődemonstrációkat. Ami Floridában tapsot kap, az Michiganben közömbös, Kaliforniában pedig kockázatos. A gyors, látványos lépés mítosza jól hangzik kampányszlogenben, de gyengén áll empirikusan.
A legnagyobb leegyszerűsítés mégis az, hogy „az erő írja a szabályokat”. Az erő mindig is jelen volt, nincs ebben új a nap alatt. Ami változott, az a legitimitás ára. Ma minden lépést jogi érveléssel, narratívával, szövetségi kommunikációval kell(ene) alátámasztani. Ez nem a szabályok eltűnése, hanem azok túlterhelése. A világ nem törvénytelenebb lett, csak sokkal bonyolultabb.
A vita valóban most kezdődik, minden színtéren és platformon. De éppen ezért nem ártana kevesebb kijelentő mód és több feltételes, különösen egy olyan "szakértő" tollából, akit tömegek követnek a közösségi médiában. A geopolitika ritkán szereti az egyetlen karmestert, sokkal inkább kakofónia, ahol az számít, ki hallja meg időben, hogy változik a dallam. Szóval csínján Tarjányi elemzéseivel.
Itt az eredeti elemzés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése