Nagy ígéretek, szűk költségvetés

 

A politikai közéletnek van egy jól ismert műfaja. Ez nem más, mint a vaskos, ambiciózus programdokumentum. Az a több száz oldalnyi ígéret, amiben nagyívű reformtervek, új adók, új intézmények, új korszak jelenik meg. A frissen bemutatott tervezet, amelyet a Tisza Párt ma hozott nyilvánosságra, pontosan ebbe a kategóriába tartozik.

 

 

 

Vagyonadó a leggazdagabbakra, az euró bevezetésének előkészítése, nagyszabású egészségügyi fejlesztések, államszervezeti reformok - azaz minden, ami az orbánfóbiások, a mindenszarista szektások számára felér egy imával, és amit a politikai lózungok sorában hallva naponta már kritika nélkül elhisznek. 

 

A politikai viták persze azonnal felizzottak, a lelkes támogatók diadaljelentéseket írtak, az ellenfelek támadtak.

 

A gond azonban most is, mint szokásosan, ott kezdődik, ahol a szlogenek és lózungok elfogynak, és előkerülnek azok a fránya számológépek. A politika egyik legmakacsabb ellenfele ugyanis nem egy rivális párt, hanem a realitás. A realitás az a kínos szereplő a történetben, aki nem kommentel, nem tapsol, nem skandál, csak higgadtan és türelemmel végigfuttatja a sorokat a költségvetési táblázatokban. 

 

Egy ilyen program első kérdése nem ideológiai, hanem prózai és mindig, érted, mindig felmerül: miből? Egy vagyonadó hozhat bevételt, de hogy mennyit, milyen gazdasági mellékhatásokkal, és mire lenne elég akkor, amikor éppen befolyik, amikor egyszerre kellene finanszírozni kórházépítéseket, infrastrukturális beruházásokat, oktatási reformokat és az államapparátus átszervezését - na ez az, amire a program közreadásakor nincs válasz. Pedig a költségvetés nem kampányplakát, hanem szűk ajtajú kassza, ahol minden új ígéret pokolian be kellene férjen minden más mellé, de ez elég nehezen megy.

 

Az euró bevezetése különösen hálás terep a politikai fantáziának, mert jól hangzik, hiszen egyszerre utal stabilitásra és európai integrációra. Csakhogy ez nem egy parlamenti határozattal elintézhető lépés, hanem hosszú évekig tartó gazdaságpolitikai fegyelem, inflációs és hiánycélok teljesítése, valamint nemzetközi jóváhagyási folyamatok sorozata. A piacok ráadásul nem a Tisza Párt programját olvassák, hanem az államháztartási adatokat és a jegybanki jelentéseket. 

 

Egy túl gyors irányváltás vagy bizonytalan finanszírozási háttér olyan gazdasági hullámokat kelthet, amelyek már az első lépéseknél elúsztatják az egész finanszírozását.

 

A reformok másik nehézsége az, hogy az államot nem egyetlen gomb irányítja, amit ha megnyomunk, minden átalakul és automatikusan azonnal jobb lesz. Egy új egészségügyi struktúra nemcsak épületeket jelent, hanem engedélyezési eljárásokat, közbeszerzéseket, orvos- és nővérhiány kezelését, informatikai rendszereket, fenntartási költségeket, és nem a következő Tiszán hajózós fotózásig, hanem évtizedekre előre. Egy közigazgatási reform mögött törvények tucatjai, rendeletek százai, átszervezések és átképzések sora áll. A politikai kalandorok persze szeretnének sprintelni előre, hiszen a gyors futás hozza a népszerűséget, azonban rendre elfeledkeznek arról, hogy az intézményrendszer inkább hosszútávfutó, amely minden egyes lépést, még a legapróbbat is alaposan megfontolva, papírokkal, törvényekkel, jogszabályokkal, gazdasági elemzésekkel és mérésekkel megrakva tesz meg.

 

Ott van aztán a parlament matematikája is, amelyet sem lelkesedéssel, sem felháborodással nem lehet felülírni. Egy program akkor válik valósággá, ha törvény lesz belőle, ehhez pedig szavazatok kellenek, többség, gyakran koalíciós alkuk, módosító indítványok és hosszú bizottsági viták. Még stabil kormányzati háttérrel is évekig tart egy-egy nagy rendszer átalakítása, politikailag megosztott környezetben pedig a legaprólékosabban kidolgozott tervek is elakadhatnak a jogalkotási útvesztőben. Ebben a tekintetben nincs kivételezett szereplő. Akár a jelenlegi hatalomhoz kötődő Orbán Viktor, akár egy új politikai erő próbálkozik, ugyanazzal a falakkal találkozik, amikor egy papírra vetett szép ígéretet át kell fordítani rendeletekké és költségvetési sorokká.

 

A nemzetközi környezet szintén nem statiszta. Az uniós szabályrendszer, az euróövezethez való csatlakozás feltételei, a közösségi források felhasználásának kontrollja mind olyan keretek, amelyeket egyetlen kormányprogram sem tud önmagában átírni. 

 

Az ellenzéki politikai kommunikáció gyakran úgy beszél ezekről, mintha egyetlen választási győzelem mindent azonnal átállítana, és másnaptól már kolbászból lenne a kerítés is, a valóságban azonban tárgyalások, ellenőrzések és kompromisszumok hosszú sora következik egy ilyen esetben. Ezután jön a szokásos közösségi médiás nyafogás a be nem tartott ígéretekről.

 

Sajnos vagy sem, de tény az is, hogy a nemzetközi politika sakktábláján a figurák nem mindig ott állnak, ahová a kampánygrafikákon rajzolták őket, vagy ahová a pártelnök megálmodta, esetenként pozicionálta, vagy inkább vizionálta magát.

Persze érthető, miért alakul ki az a helyzet, hogy a politikai táborok egy része szlogenek mentén lelkesedik vagy háborog, miközben alig páran hajlandók végigolvasni a költségvetési mellékleteket és a végrehajtási ütemterveket, már ha egyáltalán van ilyen, és még kevesebben vannak olyanok, akik érdemben vitázni is tudnak ilyen irományok mentén. A kampányban és a vita egyik síkján hangzatos jelszavak hangzanak el az igazságosabb adózásról és a modern államról, ámde a másikon ott sorakoznak a kérdések, hogy mennyi idő alatt, milyen áron, milyen kockázatokkal, és mit kell közben elhalasztani vagy feladni, azaz mennyire kerül szívó-ágra a mezei polgár.

 

A kettő közti feszültség nem új jelenség, inkább a politikai élet állandó szereplője. 

 

A nagy programok gyakran úgy csillognak, mint egy frissen polírozott kirakatüveg, mögöttük azonban ott várakozik a raktár, dobozokkal, számlákkal és határidőnaplókkal, csak éppen ezt nem trendi mutogatni. 

 

A kormányzás abban a pillanatban kezdődik igazán, amikor a jelszavak, a szlogenek, a lózungok elfogynak, és marad a számtan. De az emberek, az átlagpolgárok számára soha nem az a kérdés, hogy mit szeretnének látni egy ideális, utopisztikus jövőben, hanem az, hogy a jelen intézményeivel, gazdasági állapotával és nemzetközi kötöttségeivel mi az, ami egyáltalán átvihető a valóság szűk keresztmetszetén.