A gerinctelenség esztétikája, avagy amikor a véleményed fontosabb az elveidnél

 

Nézzünk tükörbe: a modern ember nem elveket vall, hanem szurkolói sálakat hord. Eljutottunk odáig, hogy a véleményünk vált az identitásunk legszentebb részévé, miközben az elveinket úgy cserélgetjük, mint egy elhasznált alsógatyát, attól függően, hogy éppen melyik politikai vagy társadalmi szélirány fúj.

 

 

 

Ez a nézetek és elvek közötti tátongó szakadék nem csupán egy filozófiai probléma; ez a civilizált párbeszéd halála.

 

A legnagyobb tévedésünk, hogy a véleményszabadság álcája mögé bújva minden kinyilatkoztatást elvnek hazudunk. Ha valaki ma azt mondja, hogy „ez a meggyőződésem”, az az esetek kilencven százalékában nem egy mélyen átgondolt erkölcsi alapvetést jelent, hanem egy érzelmi alapú reakciót a reggeli hírekre.

Az elv ugyanis kényelmetlen. Az elv az, ami miatt akkor is felháborodsz egy jogtalanságon, ha azt a te barátod követte el. Az elv az, ami miatt nemet mondasz a rövid távú haszonra, mert az hosszú távon mérgezi a jellemedet.

 

Ehhez képest a mai nézetkultúra pont az ellenkezőjét teszi, azaz legitimálja az elvtelenséget, amíg az a „mi oldalunknak” kedvez.

 

Nézzük meg, hogyan működik ez a gyakorlatban. Az emberek nagy része fennen hirdeti a szabadság, az egyenlőség vagy az igazságosság eszméit, egészen addig a pillanatig, amíg ezek az elvek nem kerülnek konfliktusba a pillanatnyi politikai szimpátiájukkal. Ekkor történik a nagy bűvészmutatvány, és az elvet hirtelen kontextusba helyezzük, zárójelezzük, vagy egyszerűen átírjuk, hogy igazoljuk a nézetünket. 

 

Ez a kognitív gimnasztika tette lehetővé, hogy a közbeszéd ne érvekről, hanem törzsi rituálékról szóljon. Nem az igazat keressük, hanem azt a nézetet, ami a legnagyobbat üti a másikon, és ehhez bármilyen elvet képesek vagyunk lábbal tiporni.

 

Ez a morális rugalmasság valójában a legtisztább gerinctelenség. Aki ugyanis minden nézetét elvnek tekinti, az valójában semmiben sem hisz, csak a saját tévedhetetlenségében. Az elv nem azért van, hogy fegyverként használjuk a vitákban, hanem hogy gátat szabjon a saját önzésünknek és elfogultságunknak. Ha egy társadalom elfelejti, mi a különbség a fundamentális érték és a napi vélemény között, akkor ott nem vita lesz, hanem zaj, és a végeredménye nem építkezés, hanem rombolás.

 

Itt lenne az ideje abbahagyni a nézeteink piedesztálra emelését. Kezdjünk el újra azon dolgozni, hogy legyenek elveink, amik akkor is állnak, ha a nézeteink éppen csődöt mondanak. Mert egy ember értékét nem az határozza meg, hogy milyen hangosan ordítja a véleményét a világba, hanem az, hogy mi az a pont, melyben akkor sem alkuszik meg, ha mindenki más szerint az lenne a kifizetődő.

 

Amíg a nézeteinket elveknek hazudjuk, addig csak bábok vagyunk egy olyan színházban, ahol a forgatókönyvet nem mi írjuk.