Padsorok és próféták

 

A magyar közélet mostanra nem vitatér, hanem inkább egy sajátos lelki gyakorlat lett, ahol nem érvek ütköznek, hanem hitek keresnek maguknak megerősítést. Minden történetből evangélium lesz, minden megszólalóból próféta vagy eretnek, attól függően, ki melyik padsorban ül. És amikor megérkezik egy olyan ügy, mint a Szabó Bence-féle történet, az emberek nem kérdéseket tesznek fel, hanem zászlót választanak.

 

 

 

 

Pedig ez a sztori nem egy kész regény, hanem inkább egy félbehagyott kézirat, tele kihagyásokkal, odavetett mondatokkal és olyan szereplőkkel, akik mintha maguk sem tudnák, melyik jelenetben vannak. Egy rendőr, aki töredékekből rak össze egy világmagyarázatot. Informatikusok, akik egyszerre tűnnek naiv statisztáknak és túl képzett háttérembereknek. Árnyalakok, akik hol zsenik, hol ügyetlenek, hol mindent tudnak, hol pedig egy nyilvános kávézásig sem jutnak el hónapok alatt. Ez nem egy letisztult művelet képe, hanem egy kusza szálakból álló háló, amelyben mindenki egyszerre pók és légy.

 

A legnagyobb ugrás mégis az, amikor ebből az egészből valaki képes egyetlen, határozott irányba mutató történetet gyártani. Mintha egy ködös tájból valaki kiragadna egy árnyékot, majd kijelentené: na, ő a tettes. Mert könnyebb egyetlen nevet kimondani, mint elfogadni, hogy a kép homályos. Csakhogy a valóság ritkán ilyen kegyes. A titkosszolgálati játszmák nem úgy működnek, hogy valaki bemutatkozik, elmondja, kinek dolgozik, majd türelmesen vár hónapokat egy bizonytalan beszervezésre, miközben időnként még a saját szakmája mítoszát is rombolja néhány ügyetlen mondattal.

 

Az egész történetben van valami különösen zavaró: a magabiztosság. Az a fajta magabiztosság, amely nem a bizonyítékokból fakad, hanem abból az igényből, hogy a világ mégis legyen értelmezhető. Hogy legyen egy képlet, egy kéz, egy szándék, amit meg lehet nevezni. Mert az sokkal megnyugtatóbb, mint az a gondolat, hogy lehet, senki sem látja a teljes képet, és mindenki csak egy darabot szorongat belőle, mint egy félbetört térképet.

 

És eközben a közönség már rég nem nyomoz, hanem drukkol. Egyesek hőst látnak, aki leleplezi a rendszert, mások árulót, aki a reflektorfénybe lépve dobja el az esküjét. A kettő között pedig egyre kevesebb a hely azoknak, akik egyszerűen csak érteni szeretnék, mi történt. 

 

Mert az értés lassú, kényelmetlen és tele van kétellyel. A hit viszont gyors, kényelmes és közösséget ad.

 

A történet időzítése sem segít a tisztánlátásban. Amikor egy ilyen súlyú állítás közvetlenül a politikai tér sűrűjében landol, már nem pusztán információ, hanem eszköz. És innentől kezdve mindegy, hogy mennyi benne az igazság, hiszen a hatása számít. Az, hogy ki hogyan tudja beépíteni a saját világképébe. Aki eddig is hitt, még erősebben fog. Aki eddig is kételkedett, még inkább elutasítja. A történet pedig szépen elveszíti azt, amiért elvileg megszületett.

 

Közben pedig ott lüktet a háttérben egy sokkal nyugtalanítóbb gondolat. Nem az, hogy ki kinek dolgozott, hanem az, hogy mennyire könnyű ma már történeteket gyártani. Félmondatokból, képernyőfotókból, feltételezésekből. Egy világban, ahol hangot és arcot is lehet hamisítani, ahol egy beszélgetés hitelessége néhány kattintás kérdése, az igazság már nem az, ami megtörtént, hanem az, ami elég meggyőzően hangzik.

 

És talán ez az egész ügy legőszintébb tanulsága. Nem az, hogy ki a hős és ki az áruló, hanem az, hogy mennyire éhesek lettünk az egyszerű történetekre. Olyanokra, ahol minden világos, mindenki beazonosítható, és a végén van egy mondat, amit ki lehet írni vastag betűkkel. Csakhogy a valóság nem ilyen. A valóság zajos, ellentmondásos és gyakran unalmasan bizonytalan.

 

De ezt nehéz eladni. Sokkal könnyebb egy jól hangzó történetet kínálni, amibe bele lehet kapaszkodni. És amíg ez így marad, addig nem az lesz a kérdés, hogy mi történt valójában, hanem az, hogy ki melyik változatban akar hinni.