Amikor egy miniszterelnök-jelölt a médiát kezdi fenyegetni

Van egy pont a politikai vitában, ahol már nem az számít, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy mit engedünk meg a hatalomra készülőknek retorikailag. Ez a pont ott húzódik, ahol egy ellenzéki miniszterelnök-jelölt már nem csak a kormányt bírálja, hanem burkoltan vagy nyíltan a médiát kezdi megfélemlíteni.

 

 

 

Nem konkrét cikkekkel vitatkozik, nem állításokat cáfol, nem tényeket ütköztet, hanem azt sugallja, hogy aki bizonyos narratívát közvetít, az bűnrészes. És ez már nem politikai kritika, hanem fenyegetés.

 

Egy ilyen logika rendkívül veszélyes, mert szétveri a sajtó alapfunkcióját. A média ugyanis nem ügyészség, nem politikai szövetséges, nem ellenfél. Feladata az, hogy közvetítsen, kérdezzen, kényelmetlen legyen, akár mindkét oldal számára. 

 

Amikor egy politikus azt üzeni: „aki ezt leírja, az felelni fog”, akkor nem a hazugság ellen lép fel, hanem előre kijelöli az elfogadható vélemény határát.

 

Ez a gondolkodásmód kísértetiesen ismerős. Pontosan ez az a mechanizmus, amelyet az ellenzék évek óta joggal bírál a kormánnyal szemben, amikor azonban ugyanez a logika ellenzéki oldalról jelenik meg, az nem ellenpont, hanem ismétlés.

 

A média megfenyegetése ráadásul mindig „jó ügyre” hivatkozva történik: korrupcióra, hazugságra, manipulációra. Csakhogy a sajtószabadság nem attól szabadság, hogy csak az „igaz ügyet” szolgálja, hanem attól, hogy nem politikusok döntik el, mit szabad megírni.

 

Egy miniszterelnök-jelölt szavai különös súllyal esnek latba. Amikor ő beszél elszámoltatásról, felelősségről, jogkövetkezményekről, miközben nem tesz különbséget politikai kritika és újságírói munka között, az óhatatlanul öncenzúrát indít el. Nem kell konkrét tiltás, elég a légkör. Elég az üzenet: jobb óvatosnak lenni.

 

És itt válik a probléma rendszerszintűvé. Mert ha ma „rossz” médiáról beszélünk, holnap „káros” sajtóról, holnapután „bűnrészes” újságírókról, akkor már nem az a kérdés, ki van kormányon, hanem az, marad-e egyáltalán független nyilvánosság.

Különösen aggasztó ez akkor, amikor mindezt egy olyan politikus teszi, aki rendszerváltó ígéretekkel lép fel. Magyar Péter esetében a választók joggal várnák el, hogy ne ugyanazt a reflexet hozza, amit leváltani ígér. Mert ha a sajtóval szembeni türelmetlenség már ellenzékben megjelenik, akkor hatalomban nem mérséklődni fog, hanem intézményesülni.

 

A sajtót lehet kritizálni. Lehet számon kérni, lehet vitatkozni vele, lehet hibáira rámutatni. De fenyegetni nem. Aki ezt megteszi, az – akár szándékosan, akár indulattól vezérelve, az a jogállam egyik alappillérét kezdi ki.

 

És ez nem kampánytechnikai kérdés. Ez alkalmassági kérdés, különösen egy olyan ember szájából, aki Brüsszel "jogállamiság-mantráját" szajkózza.