Domainfoglalás Kft.: politikai startup a közéletben

A történet első pillantásra akár ügyes politikai gegnek is tűnhetne: egy párt gyorsabb, figyelmesebb, leleményesebb, mint az ellenfele, és még azelőtt lefoglal egy kampányszlogent hordozó domaint, hogy a hatalom észbe kapna. A probléma azonban nem a technikai bravúr, hanem az, amit Magyar Péter ebből csinált. Mert itt nem egy kreatív politikai ellenakcióról van szó, hanem arról, hogy egy politikus nyíltan pénzzé akarja tenni az ellenfele kommunikációs hibáját, és ezt ráadásul erényként, sőt morális teljesítményként állítja be.

 

A domain lefoglalása önmagában még értelmezhető lett volna politikai üzenetként: görbe tükör a hatalomnak, amely egyszerre mutatja a kampánystáb felkészületlenségét és a szlogen ürességét. A gond ott kezdődik, amikor az akció átcsúszik üzleti logikába. Amikor Magyar nemcsak büszkén mesél a feszültségről a Fidesz háza táján, hanem fel is ajánlja, hogy ötmilliárd forintért „megoldja” a problémát, akkor a politikai kritika megszűnik kritikának lenni. Onnantól ez nem vita, nem leleplezés, nem közéleti állásfoglalás, hanem alkudozás. Pontosan az a mentalitás, amely ellen elvileg fellép.

 

A „jótékony cél” mögé bújtatott pénzkérés különösen árulkodó. Az az érv, hogy a pénz rászorulóknak menne, nem teszi nemessé a módszert, csak cinikusabbá. A közéletben nem az számít, mire költik a pénzt, hanem az, hogyan jutnak hozzá. Ha elfogadjuk azt a logikát, hogy a zsarolás erkölcsössé válik, ha és amennyiben jó célra történik, akkor valójában feladjuk minden elv maradékát. 

 

Ez a gondolkodás nem meghaladja, hanem újratermeli azt a politikai kultúrát, amelyben minden árucikké válik: pozíció, befolyás, sőt maga a konfliktus is.

És itt érünk el a lényeghez. Magyar Péter politikai működésében újra és újra ugyanaz a minta rajzolódik ki: nem elvek mentén szerveződő cselekvés, hanem üzleti reflexek sorozata. Mindig az számít, mi hoz hasznot – pénzben, figyelemben, hatásban –, miközben az elvi hivatkozások utólagos díszletekké válnak. A domainügy nem kivétel, hanem tökéletes lenyomata ennek a szemléletnek.

 

Itt nem az volt a fontos, hogy mit mond a honlap a hatalomról, hanem az, hogy mennyit lehet kérni érte. A politikai üzenet másodlagos, az alku az elsődleges.

Ez különösen visszás egy olyan közegben, ahol az ellenzéki diskurzus központi eleme épp az, hogy a hatalom pénzlogikában gondolkodik, és mindent privatizál, amit csak lehet. Amikor egy magát rendszerváltó alternatívaként pozicionáló szereplő ugyanebbe a logikába csúszik bele, akkor nem az ellenfelet gyengíti, sokkal inkább saját hitelességét is. Onnantól nehéz komolyan venni a korrupciókritikát, amikor a kritikus maga is árcédulát akaszt a politikai konfliktusra.

 

Végső soron a Magyar-féle domainakció azért kínos, mert lecsupaszítja azt, ami mögötte van. Nem elvi politizálást, nem morális állásfoglalást, hanem hideg számítást jelez. A pénz nem eszköz egy nagyobb célhoz, hanem maga a cél, az elvek pedig legfeljebb utólagos magyarázatként kerülnek elő – ha egyáltalán. És amikor ez ennyire nyíltan, dicsekvő hangnemben jelenik meg, akkor nem a hatalom leleplezése történik meg, hanem egy újabb bizonyíték arra, hogy a magyar közéletben milyen könnyen cserélődnek fel az elvek és az árak.

 

Záró iróniaként érdemes megjegyezni, hogy miközben Magyar Péter sajátjaként tálal bizonyos „zseniális” ötleteket, és előszeretettel utal arra, hogy a Fidesz az MSZP-től lopott kampányszlogent, a jelek szerint a domainsztori sem az ő kreatív teljesítménye volt, hiszen nagyjából egy éve a libertáriusok gond nélkül elhappolták előle a magyarpéter.hu címet.