Politikai önkép és valóságütközés

 

Magyar Péter Facebook-bejegyzésben szólította fel Robert Fico szlovák miniszterelnököt, hogy a magyarországi választásokig helyezzék hatályon kívül a Beneš-dekrétumokat. A Tisza Párt elnöke azt állította: amennyiben kormányra kerül, „kikényszeríti” ezek eltörlését, és határidőt is szabott a szlovák kormánynak. A posztban Orbán Viktort gyávasággal vádolta, miközben saját jövőbeli miniszterelnöki szerepében tárgyalási pozíciót vizionált.

 

 

 

Az ember ilyenkor óhatatlanul elbizonytalanodik: politikai állásfoglalást olvas, kampányüzenetet, vagy egy szereppróba szövegét. A bejegyzés hangvétele ugyanis nem vitázik, nem mérlegel, nem javasol, hanem utasít, felszólít, határidőt szab. Olyan mondatok sorakoznak benne, amelyek normál esetben kormányfők szájából hangzanak el – nem ellenzéki pártelnökök Facebook-oldalán.

 

A Beneš-dekrétumok kérdése súlyos, történelmileg terhelt és érzelmileg is rendkívül érzékeny ügy. Éppen ezért különösen problematikus, amikor nem jogi vagy diplomáciai összefüggéseiben jelenik meg, hanem kampánykellékként. Itt nem egy reálisan végiggondolt külpolitikai kezdeményezés bontakozik ki, hanem egy szimbolikus díszlet, amely mögött a főszereplő saját magát államférfiként kívánja megmutatni.

 

A szöveg valódi érdekessége nem az, amit állít, hanem az, ahogyan. A „88 napod van”, az „innen indul majd az első beszélgetésünk Budapesten”, vagy a „kikényszerítem” mind azt sugallják, hogy a választás már lezárult, a kormányváltás megtörtént, a diplomáciai tárgyalások pedig folyamatban vannak. Ez nem politikai program, hanem előre eljátszott jelenet, amelyben a hatalom már birtokolt, csak még nem hivatalos.

 

Ez a túldimenzionált önkép nem új jelenség. Korábban is megjelent, amikor globális politikai folyamatokat – például egy esetleges Trump–Putyin-találkozó budapesti megszervezését – saját szerepéhez kötötte. A minta következetes: nemzetközi súlyú események személyes politikai teljesítményként való bemutatása, intézményi felhatalmazás nélkül.

 

Fontos leszögezni: mindez nagy valószínűséggel kampányfogás, egy tudatos kommunikációs stratégia, amelynek célja az, hogy a választó már most miniszterelnökként lássa azt, aki még csak aspirál erre a pozícióra. Ez politikailag akár érthető is lehet – csakhogy van egy pont, ahol a szerepjáték elkezd kellemetlen kérdéseket felvetni.

 

Mert amikor valaki tartósan összemossa a vágyott szerepet a meglévő pozícióval, amikor a jövő idő következetesen kijelentő módba csúszik át, ott már nemcsak politikai aránytévesztésről beszélünk. Ilyenkor joggal merül fel: nem ártana-e némi külső kontroll, akár szakmai értelemben is. Nem diagnózisról van szó, nem bélyegezésről, hanem annak belátásáról, hogy a realitásérzék a közéletben alapvető alkalmassági feltétel, és ha az hiányzik, akkor ott bizony baj van.

 

A külpolitika nem Facebook-posztokban zajlik, a nemzetközi jog nem felszólításokra reagál, és a történelmi traumák nem kampánymondatokkal oldhatók fel. Aki a hatalmat előbb játssza el, mint hogy megszerezné, az nem erőt sugároz, hanem bizonytalanságot.

 

Végső soron ez a megszólalás nem Robert Ficoról szól, és nem is a Beneš-dekrétumokról, hanem arról a politikai igényről, hogy valaki már most annak látszódjon, aki majd szeretne lenni. Csakhogy a valóság előbb-utóbb mindig utoléri a szerepeket, és ilyenkor derül ki igazán, mi volt kampányfogás, és mi volt puszta önámítás, és mikortól patológiás az állapot.