Történelmi rétegek, modern konfliktusok

 

Van egy mondat, amely első hallásra történelemórának tűnik, másodikra azonban geopolitikai gyújtózsinórnak: „a történelmileg orosz területek visszakerülnek jogos hazájukhoz”. A kijelentés logikája látszólag egyszerű: ami valaha hozzánk tartozott, az hozzánk tartozik. A probléma csak az, hogy Európa térképe évszázadokon át mozgó határok, birodalmak, népvándorlások és államalapítások rétege.

 

 

 

Amikor az orosz diplomácia történelmi jogról beszél, rendszerint a Kijevi Rusz örökségére hivatkozik. A 9–13. századi keleti szláv állam központja Kijev volt, és ebből a politikai-kulturális közegből nőtt ki később az orosz, az ukrán és a belarusz államiság. Csakhogy a Kijevi Rusz nem modern nemzetállam volt, hanem dinasztikus középkori képződmény, és ha ebből egyenes vonalú területi jogfolytonosságot vezetnénk le, akkor a mai keleti szláv térség több állama egyszerre hivatkozhatna ugyanarra az örökségre. 

 

A következő hivatkozási pont rendszerint az Orosz Birodalom. A 18–19. században a birodalom valóban hatalmas ukrán területeket integrált, különösen a Dnyeper-vidéket és a déli régiókat. De a birodalom nem nemzeti állam volt, hanem soknemzetiségű konstrukció, amelyben lengyelek, finnek, balti népek, kaukázusi közösségek és közép-ázsiai népek éltek együtt. Ugyanez igaz a 20. századi Szovjetunió esetében is. A szovjet köztársasági határok nem történelmi igazságtételként, hanem politikai és adminisztratív döntések eredményeként alakultak ki. A Szovjetunió felbomlásakor ezek a belső határok váltak nemzetközi államhatárokká, a nemzetközi közösség elismerésével.

 

Ukrajna területe maga is több történelmi világhoz tartozott. A 17. századi Kozák Hetmanátus a Dnyeper mentén már sajátos, autonóm politikai hagyományt teremtett, amelyet a modern ukrán nemzeti gondolkodás egyik alapkövének tekintenek. Nyugat-Ukrajna évszázadokon át a lengyel-litván, majd a Habsburg világhoz kapcsolódott, Kárpátalja hosszú időn keresztül a Magyar Királyság része volt. A Krím története a Krími Kánság felől érkezett, mielőtt az orosz birodalmi térbe került volna. Ha tehát a „történelmi jog” válna az egyetlen mércévé, nemcsak Oroszország, hanem Lengyelország, Magyarország vagy akár Törökország is elővehetné saját aranykorának térképeit és követelésekkel állhatna elő.

 

A történelmi érvelés mellett gyakran felmerül az etnikai érv is, mely szerint kik éltek és élnek az adott területeken. A középső és északi régiók, Kijev, Poltava, Csernyihiv és a Dnyeper középső szakasza évszázadok óta ukrán többségű térség. Innen indult a modern ukrán nemzeti mozgalom. Nyugat-Ukrajna a 20. század előtt soknemzetiségű volt, jelentős lengyel és zsidó lakossággal, de a második világháború és a lakosságcserék után etnikailag döntően ukrán többségűvé vált.

 

Kelet-Ukrajna és a Donbasz más fejlődési pályát járt be. A 18–19. századi iparosítás során az Orosz Birodalom jelentős orosz ajkú népességet telepített be, a régió etnikailag vegyessé vált, de a 2001-es népszámlálás szerint az ukrán nemzetiségű lakosság még ezekben a megyékben is jelentős - ha nem is többségi - arányt képviselt. A nyelvhasználat és a nemzeti identitás nem minden esetben esik egybe, ami tovább árnyalja a képet.

 

Dél-Ukrajna, különösen Odessza térsége, hagyományosan multietnikus vidék volt, ahol görög, örmény, zsidó, orosz és ukrán közösségek éltek egymás mellett. A Krím esetében az orosz többség mellett történelmileg őshonos közösség a krími tatár népesség, amely a 20. századi deportálások után csak évtizedekkel később térhetett vissza. Kárpátalján ma is él jelentős magyar kisebbség, és ruszin közösségek is jelen vannak.

 

Ha tehát a történelmi és etnikai érveket egyszerre próbálnánk térképre vetíteni, nem egy tiszta, egyértelmű vonalakkal rajzolt határvonalat kapnánk, hanem egymásra rétegződő múltakat. 

 

A modern nemzetközi rend, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete alapelvei is rögzítenek, éppen azért a szuverenitás és a területi integritás elvére épül, mert a történelmi maximumokra alapozott határrevíziók a 20. században pusztító következményekkel jártak.

 

A „történelmileg orosz terület” kifejezés ezért nem objektív földrajzi kategória, hanem politikai narratíva, hiszen ha minden állam a saját történelmi csúcspontját tekintené irányadónak, Európa nem stabil határok hálózata lenne, hanem egymásba csúszó birodalmi emlékezetek sakktáblája. 

 

Végezetül érdemes megnézni, mit is jelentett a „nagy orosz birodalom” területi értelemben a 19. század végén.

 

Az 1914 előtti Orosz Birodalom Európa keleti felétől a Csendes-óceánig húzódott. Területéhez tartozott Finnország, a Baltikum, Lengyelország jelentős része, Ukrajna nagy része, a Kaukázus és Közép-Ázsia. Ha a történelmi kiterjedés önmagában jogosultságot jelentene, akkor a mai Európa térképének jelentős részét újra kellene rajzolni.

 

A kérdés tehát nem az, hogy létezett-e nagy birodalom. Létezett. A kérdés az, hogy a birodalmi múlt önmagában felülírhatja-e a jelen nemzetközi rendjét. A 20. század tapasztalata alapján a válasz egyértelmű. A múlt ismerete nélkül nem érthetjük a jelent, de a múlt térképe alapján nem lehet biztonságos jövőt építeni. 

 

És van még egy tényező, amit sosem szabad figyelmen kívül hagyni: maguk az emberek, akik ott élnek. Az, hogy ők mit szeretnének.