A „szeretetország” árnyéka - avagy miért lett ennyire mocskos a mostani kampány?

A magyar politikai kampányok soha nem voltak kifejezetten szelíd természetűek. A hazai közélet korábban is inkább hasonlított egy zajos kocsmára, mint egy Oxford-stílusú vitaklubra. Mégis, a mostani kampányban sokak szerint új mélypont következett be. A közbeszéd stílusa egyre durvább, személyeskedőbb, és a politikai viták egyre kevésbé szólnak programokról vagy jövőképekről.

 

 

 

 

Az egyik leggyakrabban felhozott magyarázat szerint ebben jelentős szerepe van annak a kommunikációs stílusnak, amelyet a Tisza körül kialakult politikai közeg hozott be a közéletbe. A „szeretetország” jelszava eredetileg egy békésebb, kulturáltabb politikai légkört ígért, a gyakorlatban azonban sok kritikus szerint éppen az ellenkezője történt: a jelszó mögött egy rendkívül agresszív online és kampányretorika jelent meg.

 

A kampány egyik legszembetűnőbb jelensége a nyelv eldurvulása. A politikai viták egyre inkább személyes támadásokká alakulnak.

 

Már nem az a kérdés, hogy mit gondol valaki egy gazdasági vagy társadalmi problémáról, hanem hogy ki mennyire alkalmatlan, korrupt vagy erkölcstelen. A politikai kommunikáció logikája leegyszerűsödött. Az ellenfél nem vitapartner, az ellenfél ellenség. Az ellenséget pedig nem meggyőzni kell, hanem megsemmisíteni

Ez a logika természetesen nem új a politikában. Ami új, az a tempó és az intenzitás, amelyet a közösségi média felgyorsított.

 

A mostani kampány egyik legsúlyosabb fejleménye, hogy a gyűlöletkeltés és a nyílt vagy burkolt fenyegetés is a politikai kommunikáció részévé vált.

 

Az ellenzéki politikai térben - különösen az online térben - egyre gyakrabban jelennek meg olyan üzenetek, amelyek nem pusztán bírálják a kormányoldalt vagy annak szereplőit, hanem morális ellenségként állítják be őket, akikkel szemben minden eszköz megengedett.

 

A kommentmezőkben és politikai rendezvények környezetében egyre gyakoribbak a személyes fenyegetések, a nyílt gyűlölködő kijelentések, az ellenfelek dehumanizálása.

 

A politikai vita így sokszor nem érvek ütköztetésévé válik, hanem egyfajta kollektív indulatlevezetés színterévé. Ez különösen paradox annak fényében, hogy mindez egy olyan politikai narratíva mellett jelenik meg, amely a „szeretet” és az „ország újraegyesítésének” jelszavait használja.

 

A kritikusok szerint ugyanis a „szeretetország” retorikája különösen érdekes jelenség. A fogalom ugyanis erkölcsi fölényt sugall, miszerint aki ezt képviseli, az a szeretet oldalán áll. Csakhogy a politikai kommunikációban ez gyakran paradox módon működik.

 

A gyakorlatban ugyanis az történik, hogy a saját oldal a „szeretet” képviselőjeként jelenik meg, míg az ellenfél automatikusan a „gyűlölet” oldalára kerül.

Ezzel a politikai tér morális fekete-fehér képpé válik. Ha pedig valaki a „gyűlölet oldalán áll”, akkor vele szemben minden támadás igazolhatóvá válik, így a „szeretet” jelszava nem csillapítja a konfliktust, hanem éppen legitimálhatja az agresszívebb támadásokat.

 

A közbeszéd romlásában kulcsszerepe van az online térnek. A közösségi platformok algoritmusai azokat a tartalmakat emelik fel, amelyek erős érzelmi reakciót váltanak ki. A higgadt, elemző hangvétel ritkán generál tömeges megosztást. A felháborodás viszont igen.

 

Ezért a kampány logikája egyre inkább a következőképpen működik: minél erősebb állítás, minél személyesebb támadás, minél nagyobb felháborodás kell.

Ez a mechanizmus mindkét oldalon működik, de különösen látványos ott, ahol a politikai kommunikáció tudatosan épít a provokációra.

A kampány stílusának romlása nem pusztán politikai k

érdés. A közbeszéd minősége hosszú távon hat a társadalom működésére is. Amikor a politika folyamatos ellenségképzésre épül, az emberek is könnyebben fordulnak egymás ellen, és a politikai vita átszivárog a mindennapi életbe: családi asztaloknál, munkahelyeken, baráti körökben jelenik meg a megosztottság.

A politikai tér így egyre inkább törzsi logika szerint működik.

 

Van visszaút? Nos, a kampányok természetüknél fogva élesek. A kérdés inkább az, hogy a politikai szereplők hajlandók-e valamilyen minimumszabályt betartani a közbeszédben.

 

A jelenlegi helyzetben az a paradoxon áll elő, hogy a durvább kommunikáció rövid távon politikailag kifizetődő lehet, míg aki visszafogottabb hangot üt meg, az gyakran hátrányba kerül az információs zajban.

 

Ezért a közbeszéd minőségének javulása valószínűleg nem egyetlen politikai szereplőtől függ, sokkal inkább attól, hogy a politikai kultúra egésze milyen irányba mozdul el.

 

A mostani kampány egyik legfontosabb jelensége a politikai kommunikáció további radikalizálódása. A „szeretetország” jelszava ironikus módon sok kritikus szerint nem enyhítette, hanem inkább élezte a konfliktusokat, a gyűlölködő és fenyegető hangnem mindennapossá válása pedig azt mutatja, hogy a politikai küzdelem egyre inkább az indulatok terepévé vált.

 

A magyar közélet így egyre inkább olyan térre hasonlít, ahol a hangerő fontosabb lett, mint az érvek. És ha a politika végleg elveszíti a vita képességét, akkor könnyen előfordulhat, hogy végül nem az egyik vagy a másik oldal veszít, hanem maga a közbeszéd.