Amikor a politikai ellenfél már nem ember - avagy gondolatok a magyar közélet morális állapotáról

A politikai kultúra állapotát nem a kampányplakátok, nem a pártprogramok és nem is a politikusok beszédei mutatják meg a legélesebben. A valódi lakmuszpapír a kommentmező.

 

 

 

 

Az elmúlt napokban olyan hírek jelentek meg, amelyek szerint ukrán oldalról merénylet lehetőségét is felvetették Orbán Viktorral szemben, sőt a családját is érintő fenyegetések is szóba kerültek. Egy ilyen hír egy normálisan működő politikai kultúrában minimum aggodalmat vált ki, még akkor is, ha valaki a miniszterelnök legélesebb kritikusa.

 

A demokráciák egyik alapvető erkölcsi reflexe ugyanis az, hogy az erőszak a határ. Azon túl nincs politika.

 

A közösségi médiában azonban egészen más kép rajzolódott ki. Számos hozzászólásban nem elítélés, nem aggodalom, hanem kifejezett öröm jelent meg a hír kapcsán. Voltak, akik egyenesen azt írták, hogy remélik, az ukránok majd megoldják., mások arról beszéltek, hogy „nem nekünk kellett kimondani”, vagy hogy „legalább nem mi fenyegettük meg”.

 

A legmegdöbbentőbb kommentek azonban nem is Orbán Viktorról szóltak, hanem a családjáról. Egyes hozzászólók már nemcsak a politikai vezetővel szembeni erőszakot relativizálták, hanem a hozzátartozókat is bevonták a gyűlölet retorikájába. 

 

Ez azonban már nem politikai vita, hanem morális állapot.

 

A jelenség viszont - sajnos - nem magyar sajátosság. A modern politikában egyre erősebb az úgynevezett tribalizmus, vagyis a törzsi gondolkodás. Ebben a logikában a politika már nem programokról, intézményekről vagy döntésekről szól, hanem identitásról. Pontosabban a „mi” és „ők” világáról, ahol nincs, nem létezik az arany középút.

 

Amikor egy politikai közösség identitássá válik, a másik oldal többé nem ellenfél, hanem ellenség lesz. És ha valaki ellenség, akkor vele szemben már nem működnek a hétköznapi erkölcsi szabályok. Ekkor jelennek meg azok a mondatok, amelyek néhány évtizede még elképzelhetetlenek lettek volna: „Megérdemlik.”, „Oldják meg.”, „Legalább nem nekünk kellett.”

 

A kommentmezőkben így fokozatosan elmosódik az a határ, amely a politikai kritika és az erőszak elfogadása között húzódik.

 

 

 

A helyzet külön iróniája, hogy mindez gyakran olyan politikai közösségek kommentelőitől érkezik, amelyek saját magukat a szeretet, a normalitás vagy éppen az európaiság képviselőinek tekintik. Ez a morális önkép azonban látványosan összeütközik a kommentek tartalmával.

 

A jelenség rámutat egy régi politikai igazságra: az erkölcsi felsőbbrendűség retorikája gyakran együtt jár a legmélyebb intoleranciával.

 

Minél erősebben hiszi egy közösség, hogy ő képviseli a jó oldalt, annál könnyebben igazolja önnön magának is az ellenféllel szembeni gyűlöletet.

 

A magyar közélet az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan radikalizálódott. A politikai diskurzus egyre inkább morális háborúként jelenik meg, ahol az egyik oldal szerint a másik diktatúrát épít, a másik szerint pedig emez az oldal nemzetellenes. Ebben a légkörben a kommentmezők fokozatosan elveszítik a politikai vita funkcióját, és inkább érzelmi levezető szelepként működnek.

 

A probléma azonban nem pusztán az, hogy az emberek dühösek, hanem az, hogy egyre többen már nem látják problémának az erőszak lehetőségét sem.

 

A magyar közélet morális állapotáról szóló vita tehát valójában nem Orbán Viktorról szól, és nem is Magyar Péterről. Sokkal inkább arról, hogy van-e még közös erkölcsi minimum a politikai táborok között. Például olyan erkölcsi minimum, hogy politikai ellenfelet sem ölni, sem megöléssel fenyegetni nem lehet legitim eszköz.

 

Ha ez a minimum eltűnik, akkor a politikai vita már nem demokrácia, hanem törzsi háború. És most erősen ebbe az irányba tartunk...