"Cattani-effektus” csapdája, avagy a politikai bálványimádás és a jogállami morál eróziója

 

A magyar közéletben nem új jelenség a messiásvárás, ám az utóbbi időben egy kifejezetten aggasztó trend ütötte fel a fejét. Az ellenzéki térfél meghatározó ereje, a Tisza Párt és támogatói körében egy olyan narratíva kezdett eluralkodni, amely egy – jogi szempontból súlyosan vitatott – rendőri alakot emel a nemzet hősének rangjára. Ez a jelenség túlmutat a napi politikai csatározásokon, és a magyar társadalmi fejlődés egyik legérzékenyebb pontjára tapint rá: a jogkövető magatartás és a politikai igazságérzet közötti feszültségre.

 

 

 

Amikor egy közösség olyan alakot emel a „magyar Cattani” rangjára, aki hivatali esküjét megszegve, pozíciójával visszaélve cselekszik, azzal egy rendkívül veszélyes erkölcsi precedenst teremt. 

 

Ez a folyamat nem kevesebbet állít, mint hogy a politikai cél szentesíti a törvénytelen eszközt, és az egyéni morális ítélet felülbírálhatja a tételes jogot.

A probléma mélyebben ott gyökerezik, hogy a hazai közélet évtizedek óta éhezik a morális megtisztulásra, ám ez az éhség sokszor kritika nélküli bálványimádásba csap át. Ha egy rendőrtiszt, akinek elsődleges kötelessége a törvények és a szolgálati szabályzat betartása lenne, saját szakmai integritását áldozza fel a politikai hatáskeltés oltárán, akkor a hős és a köztörvényes bűnelkövető közötti határvonal elmosódik. Ez a fajta szabadságharcos retorika azt sugallja a társadalomnak, hogy a szabályok csak addig érvényesek, amíg azok a mi politikai érdekeinket szolgálják. Ha valaki a mi oldalunkon állva szegi meg az esküt, azt bátorságnak látjuk, míg ha az ellenfél teszi ugyanezt, azt korrupciónak és hivatali visszaélésnek bélyegezzük.

 

Ez a kettős mérce azonban belülről rágja szét a jogállami tudatot.

 

A törvényen kívüli hős, a nép igazságát kereső alak képe mélyen beleivódott a magyar néplélekbe, ám ennek romantizált átemelése a modern politikába súlyos torzulásokat okoz. A történelmi betyárvilág egy olyan korszakban született, amikor a törvény az elnyomás eszköze volt, így a szabályszegés az igazságtalanság elleni lázadásnak tűnt. Azonban óriási a különbség a puszták népének lázadása és a modern jogállami keretek között működő tisztviselő esküszegése között. Míg a betyár a rendszeren kívül létezett, a mai politikai hős a rendszeren belül, annak bizalmát és eszköztárát élvezve követ el hivatali visszaélést.

 

Ez a mentalitás azt sugallja, hogy a modern állam intézményei csupán díszletek, és az egyetlen érvényes morális mérce a személyes bátorság, még ha az bűncselekmény árán nyilvánul is meg.

 

A politikai kommunikáció mesterei tudatosan nyúlnak vissza ezekhez a kollektív tudatalattiban élő archetípusokhoz. Ebben a kommunikációs mátrixban a hős minden hibája erénnyé nemesedik. A hivatali visszaélés itt már nem a hatalommal való visszaélésként, hanem a falak áttöréseként jelenik meg. Ez a technika nem csupán a figyelem elterelésére szolgál, hanem egy olyan alternatív valóságot teremt, amelyben a morális felsőbbrendűség felmentést ad a büntetőjogi felelősség alól. 

 

A választókat arra kondicionálják, hogy ne a tetteket, hanem az elkövető politikai hovatartozását mérlegeljék, ami a morális relativizmus melegágya.

 

Végső soron, ha egy nemzet hosszú távon elveszíti a bizalmát a hivatali eskü szentségében, az a társadalmi kohézió teljes felbomlásához vezet. Pszichológiai szempontból ez egyfajta kollektív anómiát eredményez, ahol az egyén már nem érzi kötelezőnek a szabályok betartását, ha úgy ítéli meg, hogy a saját igazsága előbbre való. A „magyar Cattani” mítoszának gyártása így nem a jogállam helyreállítását szolgálja, hanem a populizmus egy olyan szintjét képviseli, amely a népi igazságérzetet állítja szembe a törvényességgel. A valódi politikai felelősség ott kezdődne, hogy olyan hősöket állítunk a társadalom elé, akiknek a tisztessége a törvények tiszteletében, nem pedig azok lábbal tiprásában rejlik. 

 

Ha a társadalom elfogadja az árulást és a visszaélést mint a tisztulás eszközét, akkor valójában ugyanazokat a módszereket legitimálja, amelyek ellen elvileg küzdeni kíván.