Amikor a kampány nekifut a jogállam falának

 A politikai tér időnként olyan, mint egy túlfeszített rugó: minél nagyobb lendülettel húzzák hátra, annál látványosabb az elrugaszkodás, egészen addig, amíg neki nem csapódik a valóság keményebb felületének. Az utóbbi időszakban Magyar Péter több olyan állítást fogalmazott meg, amelyek első hallásra erőteljesnek és mozgósítónak hatnak, ám ha lehántjuk róluk a kampányretorika fényes fóliáját, alatta egy jóval prózaibb dolog rajzolódik ki: a jogi keretek makacs ellenállása.

 

Vegyük például a miniszterelnök személyvédelmét. A közbeszédben ez időnként úgy jelenik meg, mintha valamiféle kiváltság vagy politikai kegy lenne, pedig valójában egy kötelező állami funkció. A Terrorelhárítási Központ nem hangulat, nem szimpátia, és nem is kampánykérdés alapján végzi ezt a feladatot, hanem törvényi előírás szerint. Ez a védelem nem személyhez, hanem tisztséghez kötődik, így nem arról szól, ki mennyire népszerű vagy vitatott, hanem arról, hogy az állam működőképességének egyik kulcsszereplőjét védeni kell.

 

Hasonlóan félrecsúszik a retorika a Védelmi Tanács kapcsán is. Ez a testület nem egy nyitott ajtós klub, ahová politikai gesztusok mentén lehet meghívókat osztogatni. Az összetétele alkotmányos szinten rögzített, tisztségekhez kötött, így nem a politikai jóindulat vagy épp a kampánydinamika dönti el, ki ülhet ott. Aki nincs benne ebben a struktúrában, az nem kihagyva van, hanem egyszerűen kívül esik azon a jogi kereten, amely ezt a döntéshozatali formát meghatározza. Ezért igazán kár hisztériázni.

 

A „mindent visszamenőleg feltárunk” típusú ígéretek még látványosabban ütköznek a realitással. A magyar jogrend egyik alapköve a visszaható hatály tilalma, amely nem engedi meg, hogy utólag, új szabályok alapján kérjenek számon régi ügyeket. Ehhez társul az elévülés intézménye, amely főszabály szerint öt évben húzza meg a határt, valamint a számviteli szabályok, amelyek nyolc évig írják elő a dokumentumok megőrzését. Ezek nem ajánlások vagy rugalmas irányelvek, hanem kőbe vésett korlátok, amelyek pontosan azt akadályozzák meg, hogy a múlt végtelen ideig politikai eszközzé váljon.

 

A legélesebb törésvonal ebben a kampány-retorikában talán a büntetőjog területén húzódik. A „majd mindenkit felelősségre vonunk és börtönbe záratunk” típusú kijelentések jól működnek szlogenként, de a valóságban a büntetőeljárás nem kollektív elszámoltatásra épül, és a szabály egyszerű és kérlelhetetlen. Konkrét bűncselekmény gyanúja kell, és a szabadságelvonásról kizárólag bíró dönthet. Nincsenek politikai listák, nincs tömeges begyűjtés, nincs fekete autó, nincs olyan mechanizmus, amely lehetővé tenné, hogy valakit pusztán hatalmi akaratból zárjanak el. Ez nem technikai részlet, hanem a jogállamiság egyik alappillére.

 

A probléma gyökere talán ott van, hogy a politikai kommunikáció szereti a leegyszerűsítést, hogy minél több egyszerű embert elérjen, a jog viszont nem. 

 

A kampány mondatokban gondolkodik, a jog paragrafusokban. Az egyik gyors és hatásos, a másik lassabb, de megkerülhetetlen. Amikor a kettő találkozik, gyakran az történik, amit most látunk, azaz a lendületes ígéretek nekifutnak a szabályoknak, mint egy kőfalnak, majd lepattannak róluk.

 

És ezt minden szektás gyorsan megértené, ha hajlandó lenne gondolkodni, ám a szekta-lét általában nem a logikus gondolkodásról szól.

 

A kérdés tehát nem az, hogy mi hangzik jól egy politikai beszédben, hanem az, hogy mi fér bele abba a rendszerbe, amelynek keretei között az ország működik, és ebben a rendszerben a törvények nem díszletek, hanem határok. Olyan határok, amelyek nem tágulnak attól, hogy valaki rekedt hangon ordítva mondja az ellenkezőjét.