Egy illúzió felépülése és szétesése

 

Volt egy pont, amikor még elhittem, hogy ez nem csak egy újabb politikai kirakat. Hogy a Tisza Párt nem csak egy frissen festett díszlet, mögötte megint ugyanaz az üres színpad. Hogy talán tényleg lesz valami, ami nem a megszokott cinizmusból és szerepjátékból áll.

 

 

 

Pedig Magyar Péter már az elején is inkább volt vörös zászló, mint reménysugár. A magánéleti húzásai, a viselkedése, az egész habitusa olyan volt, mint egy rosszul összerakott PR-karakter, ami túl hangos, túl sima, túl kiszámított. De az ember néha hajlamos azt mondani, hogy mindegy, csak történjen már valami. És pontosan ez a „mindegy” az, amire ezek a történetek épülnek.

 

Aztán jött a kampány, és lehullott a díszlet. Nem volt párt. Nem volt szervezet. Nem volt közösség. Volt egy szűk, zárt keménymag, meg körülötte egy rajongói klub, ami aktuálisan éppen politikának öltözött. Belépni nem lehetett, kérdezni nem lehetett, csak tapsolni. Egyfajta politikai VIP-szekta, ahol a tagság nem elköteleződés kérdése, hanem lojalitási teszt.

 

A „nemzeti” máz? Az konkrétan lefolyt az első komolyabb esőnél. A háttérből előkerülő figurák nem egy új korszak emberei voltak, hanem a régi rendszer újrahasznosított alkatrészei. Enyhén szólva is zűrös múlt, kétes ügyek, botrányok – és mindez nem kivételként, hanem mintázatként. Mint amikor rájössz, hogy nem egy hibás terméket kaptál, hanem az egész széria selejt.

 

És közben a vezető elkezdte saját magát cáfolni ipari mennyiségben. Amit tegnap állított, ma már nem úgy volt. Amit ma mondott, holnap már relativizálta. Ez már nem politikai kommunikáció volt, hanem egy folyamatos valóság-hackelés, ahol az igazság csak egy opcionális kiegészítő, mint az autóban a pohártartó.

 

A jelöltek pedig? Mintha egy castingon húzták volna őket kalapból. Volt, aki azt sem tudta, hol indul, csak azt, hogy valahol biztosan. Mások múltja konkrétan ordítva kiabált, de senki nem akarta meghallani. Nem volt szűrés, nem volt mérce, csak sürgős feltöltés, mintha egy akciós polcot pakolnának fel, azzal a felkiáltással, hogy ami van, az megy.

 

És a középpontban ott állt a „népvezér”, aki egyre kevésbé tűnt politikusnak, és egyre inkább egy saját maga köré épített személyi kultusz főszereplőjének. Önimádat, sérthetetlenség-tudat, minden kritika árulásnak minősítve. Ez már nem vezetés, hanem egy személyi franchise, ahol a tartalom lényegtelen, csak a márkanév számít.

 

A globalista díszcsomagolás, a kommunikációs panelek, a gondosan adagolt botrányok – mindez csak ráerősített arra, hogy itt nem egy rendszerrel szembeni alternatíva épül, hanem egy újabb, exportképes politikai termék, mindez egy olyan figura köré, aki nem csak ellentmondásos, hanem zsarolható is. És ez már nem egyszerűen kínos, hanem veszélyes.

 

És itt jön a legkeserűbb rész. Nem is az, hogy ez az egész ennyire gyorsan szétesett, hanem az, hogy még így is vannak, akik tapsolnak, mert a szemük előtt rózsaszín köd lebeg. Nem azért, mert hisznek benne, hanem mert már mindegy. Mert ha nincs jobb, akkor jó lesz ez is. Mert ha minden hazugság, akkor legalább legyen hangos.

 

Ez az igazi mélypont. Nem a politikusok szintje, hanem a mérce eltűnése, az, amikor már nem az számít, ki mit csinál, hanem csak az, hogy a mi kutyánk kölyke-e. Amikor ő harap belénk, az is nagyon fáj, de igyekszünk halkabban ordítani és még meg is dicsérni érte. Mert ez az, amikor a lelkesedés nem hitből fakad, hanem fásultságból.

 

És talán ez az egész történet legpontosabb diagnózisa. Nem az a baj, hogy egy újabb megváltó megbukott, hanem hogy már megint volt, aki készséggel elhitte róla, hogy az lehet belőle.