Agyf@szom - mellékhatások nélkül

A venezuelai eseményekre adott ellenzéki reakciók első pillantásra határozottnak, sőt erkölcsileg magabiztosnak tűnnek. Közelebbről vizsgálva azonban inkább egy  kapkodó gondolatmenet rajzolódik ki, amelyben a felháborodás gyorsabban halad, mint a következtetések. A támadás formális célpontja az Orbán-kormány, azon belül is Szijjártó Péter, a tényleges probléma azonban nem az, hogy mit tett a kormány, hanem az, hogy az ellenzék miként próbál ebből politikai tőkét kovácsolni.   Az alapállítás szerint a külügyminiszter kompromittálódott pusztán azzal, hogy tárgyalt Nicolás Maduroval, akit az Egyesült Államok állítása szerint katonai művelet során elfogott. Ez az érvelés azonban logikailag ingatag. A diplomácia természetéből fakad, hogy demokratikus államok képviselői rendszeresen tárgyalnak autoriter rezsimek vezetőivel is. Önmagában egy találkozó, egy kézfogás vagy egy fotó nem bizonyít erkölcsi vagy politikai bűnrészességet, legfeljebb utólag könnyen gúnyolható vizuális k...

Van egy furcsa, kissé nyugtalanító jelenség a hazai közéletben: a „liberális” szó mára nem eszmerendszert jelöl, hanem reakciót. Egy reflexet. Egy automatikus, gondolkodást kiváltó mozdulatot, amelynek lényege annyi: ha valami hagyományos, nemzeti, többségi vagy egyszerűen csak emberi léptékű, akkor az gyanús. Ha pedig gyanús, akkor rossz. Ha rossz, akkor tiltani, átnevelni, szégyeníteni kell.       Ez már nem liberalizmus. Ez ideológiai hiperventilláció.   A szabadság mint ürügy   A klasszikus liberalizmus a hatalommal szemben védte az egyént. A politikai liberalizmus jogokat, intézményeket, fékeket épített. A hazai újkori „liberális” diskurzus ezzel szemben erkölcsi felsőbbrendűséget kínál, szabadság helyett. A szabadság itt már nem azt jelenti, hogy békén hagynak, hanem azt, hogy helyesen kell gondolkodnod.   Aki kérdez, az „problémás”. Aki kételkedik, az „veszélyes”. Aki nem tapsol, az „gyűlöl”.   Ez nem pluralizmus, hanem ideológiai dresszírozás. ...

A geopolitikában ritka az olyan pillanat, amikor egy vezető nem körülír, nem relativizál, hanem kimond egy végpontot. Amikor Dánia miniszterelnöke, Mette Frederiksen arról beszélt, hogy egy Grönlanddal kapcsolatos esetleges amerikai katonai lépés „a NATO halálát” jelentené, nem retorikai túlzással élt. Egy olyan jogi és politikai következményt nevezett meg, amelyből nincs visszaút.       Frederiksen szavai azért súlyosak, mert nem egy elméleti vitában hangzottak el, hanem egy nagyon is konkrét helyzetre reagáltak: arra a gondolkodásmódra, amely Grönlandot stratégiai tárgyként, alkualapként, esetleg megszerezhető területként kezeli. A dán kormányfő álláspontja világos volt: Grönland Dánia része, Dánia NATO-tag, és ebből nem következik alku, csak jogi kötelezettség.   Miért beszél „halálról”, és nem válságról?   Mert a NATO nem amiatt él, hogy erős, hanem azért, mert a belső agresszió elképzelhetetlen. Ha ez az alapelv megszűnik, akkor a szövetség nem meggyengül, ...

 Van két kegyelmi ügy Magyarország közelmúltjában, amelyekről ma egészen eltérő hangnemben beszél a közélet. Az egyik kegyelmet adó nevét ma városközpont viseli, a másik  élete politikai bukás. Az egyik a rendszerváltás humanizmusának jelképévé vált, a másik a gyermekvédelem megsértésének bizonyítéka lett.    Miközben a kettőt sokan erkölcsileg áthidalhatatlan távolságra helyezik egymástól, egyre nehezebb nem észrevenni, hogy a különbség nem magában a kegyelem tényében, hanem annak utólagos értelmezésében rejlik.   Az első ügy a nyolcvanas évek végén kezdődött. Varga Béla egy vidéki településen, fényes nappal támadt rá egy kilencéves kislányra. Az utcáról hurcolta be saját házába, ahol a gyermeket levetkőztette és megerőszakolta, mindezt a saját gyermekei jelenlétében. A bűncselekmény nem pillanatnyi indulat volt, hanem tudatos, végigvitt erőszakcselekmény, amely nem ért véget azzal, hogy az elkövető végzett a gyalázatos tettel. A kislányt ezt követően kivitte...

Ilyenkor a politika már nem eszköz, hanem színpad. Nem a közös ügyek kerülnek reflektorfénybe, hanem a szereplő lelkiállapota, sérelmei, önigazolási kísérletei. A döntések nem abból fakadnak, hogy mi szolgálja hosszú távon a közösséget, hanem abból, hogy mi erősíti a vezető saját jelentőségérzetét. A rendszer nem korrigálja ezt, hanem tapsol hozzá, mert a magyar politikai kultúra mélyén ott él a vágy egy új megmentő iránt, aki majd rendet tesz, kimond mindent, és végre „igazat mond”.       Csakhogy ez az igazság gyakran nem több pillanatnyi narratívánál. Az ilyen típusú politikai működésben a valóság rugalmas anyag, formázható, újragyúrható, szükség esetén letagadható. Tegnap még szövetséges volt valaki, ma már áruló.    Ami tegnap alapelvnek számított, ma taktikai tévedésként van elkönyvelve. Nem azért, mert változott a helyzet, hanem mert változott az ego igénye. A politika így nem stabil iránytűvé válik, hanem érzelmi hullámvasúttá, amelyen a választó hol lel...

Magyarországon a jobb- és baloldal nem úgy működik, mint Nyugat-Európában. Ott ezek alapvetően eszmei különbségek: más elképzelések az állam szerepéről, az újraelosztásról, a piacról, a hagyományról. Olyan viták, amelyek egy stabil, magától értetődő állami kereten belül zajlanak, ahol senki nem kérdőjelezi meg, hogy az állam „kié”, csak azt, hogyan kellene működtetni.        Nálunk viszont a politika nem egy vitaklub, hanem emlékezetcsata. A bal–jobb tengely nem ideológiai, hanem történelmi, és ez mindent eltol, elferdít, felhangosít.   A magyar baloldal nem abból a talajból nőtt ki, mint nyugati társai. Nyugaton a baloldaliság mögött szakszervezetek, munkásmozgalmak, hosszú és konfliktusos, de azért javarészt demokratikus küzdelmek álltak. A baloldal ott a társadalmi igazságosság, az érdekvédelem és az emancipáció ígéretét hordozta.    Magyarországon viszont a baloldal fogalma összenőtt a huszadik század legsúlyosabb tapasztalataival: a Tanácsköztársa...

Amikor Donald Trump Grönland nevét először kimondta, a világ nagy része legyintett. Volt, aki tréfának hitte, volt, aki improvizációt gyanított, mások egy újabb kommunikációs túlzást. Amikor viszont Kolumbiáról beszélt, és nemcsak beszélt, hanem fenyegetett, hirtelen mindenki figyelni kezdett. Pedig a két történet ugyanarra a térképre van rajzolva, csak éppen az egyik terület hideg, a másik forró. Grönland nem ország, hanem kapu. Az Északi-sarkvidék nem valamikor a jövőben válik fontossá, hanem most is az. Az olvadó jég megnyitja azokat a tengeri útvonalakat, amelyek hetekkel rövidíthetik le az Ázsia, Európa és Észak-Amerika közötti kereskedelmet. Aki ezek felett ellenőrzést gyakorol, az nemcsak gyorsabb lesz, hanem előbb lát meg dolgokat, így aztán előbb reagálhat, előbb dönthet. A geopolitikában ez nem kényelmi kérdés, hanem versenyelőny.   Ehhez jön a katonai dimenzió. Grönland olyan, mintha a világ tetején állna egy őrtorony. Innen a sarkvidéki térség, Oroszország és az északi ...

  Van az a figura, aki hosszú éveken át az első sor biztonságos melegében edzette a tenyerét. Nem konditeremben, nem stresszlabdán, hanem beszédeken. Beszédeken, ahol a ritmus adott volt, a taps helye ki volt jelölve, az ütem nem téveszthető el. Ő ott volt. Mindig. Ha kellett, két kézzel. Ha kellett, állva. Ha kellett, könnyes szemmel.   Ő az az ember, aki ma már nemcsak emlékezik ezekre a pillanatokra, hanem újra is játssza őket. Szervez, mozgósít, ellenhaknit rendez. Ha valahol megjelenik a régi főszereplő, ott hirtelen felbukkan egy másik színpad, egy másik mikrofon, egy másik „most akkor én jövök” pillanat. Sőt, amikor már az élő szereplő sem elérhető, marad a karton. Életnagyságban. Stabilan. Némán. Tökéletes hallgatóság.   És most jön a jelenet, amiért az egész bohózatot megérte felállítani. Adott egy nemzetközi sajtótájékoztató. Külföldi újságírók, komoly kérdések, tolmácsfülke, a világ szeme. És mit csinál eközben a mi hősünk? Elvonul? Csendben figyel? Elemzi? Jeg...

Az amerikai mozgás nem abból fakadt, hogy Washington hirtelen újra felfedezte volna Venezuelát, meg milyen rossz is a drog, hanem abból a felismerésből, hogy a nem-lépés is stratégiai döntés, csak éppen rossz. Amíg az Egyesült Államok a szankciók morális és politikai logikájához ragaszkodott, addig Venezuela fokozatosan, de következetesen sodródott Kína és Oroszország irányába.      Ezek az országok nem gyors piaci szereplőként gondolkodtak, hanem hosszú távú pozícióépítésben: hitelért olajat, infrastruktúráért befolyást, technológiáért politikai lojalitást kértek. Minél tovább maradt volna távol Washington, annál nehezebbé vált volna visszatérni nemcsak gazdaságilag, hanem geopolitikailag is. Az Orinoco-medence esetében az idő tényezője különösen kritikus. Ez nem olyan erőforrás, amely gyorsan kiapad vagy egyik napról a másikra eladhatatlanná válik. Épp ellenkezőleg: minél hosszabb távra kötődik le egy szereplőhöz, annál inkább bezárja a kapukat mások előtt. Ha Kína váli...

A venezuelai kőolaj iránti kínai érdeklődés nem hirtelen fellángolás, hanem egy hosszú távú stratégia következetes következménye. Kína energiapolitikáját már a 2000-es évek elejétől az a felismerés határozza meg, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához nem elegendő a piacról vásárolni, hanem forrásokat kell lekötni, politikailag is biztosítani. Ebben a logikában Venezuela, és azon belül az Orinoco-medence, ideális célponttá vált.       Kína számára a venezuelai extra-nehéz kőolaj első pillantásra kevéssé vonzó nyersanyagnak tűnhetett volna. Messze van, drága a szállítása, technológiaigényes a feldolgozása, és politikailag is kockázatos környezetből származik. Peking azonban más szemmel nézte. A kínai olajipar az elmúlt két évtizedben tudatosan épített ki olyan finomítói kapacitásokat, amelyek képesek a rosszabb minőségű, magas kéntartalmú olaj feldolgozására. Ez részben technológiai önállósodás volt, részben stratégiai előrelátás: minél nehezebb az olaj, annál kevesebb ...

Az Egyesült Államok és Venezuela kapcsolatát a kőolajon keresztül érdemes megérteni, mert ebben a viszonyban a geopolitika soha nem vált el az ipari realitásoktól. A venezuelai kőolaj nem csupán hatalmas mennyiségű energiahordozó, hanem egy sajátos minőségű nyersanyag, amelyhez egész infrastruktúrák, technológiák és stratégiai gondolkodásmódok idomultak. Ez teszi kiemelten értékessé, még akkor is, amikor politikailag kényelmetlenné válik.       Venezuela olajkincsének szíve a Orinoco-medence (vagy Orinoco-öv, ahogy néhány helyütt olvashatjuk), amely földtani értelemben nem egy keskeny sáv vagy „öv”, hanem egy hatalmas üledékes rendszer. Ez a medence a világ egyik legnagyobb összefüggő extra-nehézolaj-koncentrációját rejti. A benne található kőolaj rendkívül sűrű, nagy viszkozitású, magas kéntartalmú, és jelentős mennyiségű nehézfémet tartalmaz. Kitermelése önmagában is technológiai kihívás, feldolgozása pedig csak speciálisan erre kialakított finomítókban lehetséges. Éppe...

A politikai plakát mindig is az egyszerű üzenetek műfaja volt. Színekkel, arcokkal és rövid mondatokkal dolgozik, nem érvel, hanem hangulatot teremt. Ez önmagában nem rendellenesség, az ellenzéki kommunikáció különösen gyakran él ezzel az eszközzel, hiszen figyelemért és láthatóságért küzd. A probléma ott kezdődik, amikor a plakát már nem állításokat közöl, hanem szerepeket oszt, és eldönti, kit kell nézni, kire kell haragudni, kit kell erkölcsileg kizárni a közbeszédből. Ilyenkor a politika nem alternatívát kínál, hanem ellenségképet gyárt.       Ezt a jelenséget jól meg lehetne mutatni egy ellenkarikatúrában. Egy hosszú falon hatalmas plakát hirdetné, hogy „ők a hibásak”, apró betűkkel hozzáfűzve, hogy mindig. A képen nem hatalmon lévő politikusok lennének, hanem arctalan alakok, rajtuk címkék: újságíró, kérdező, kritikus. A fal előtt plakátragasztók dolgoznának, vödreiken olyan szavakkal, mint indulat és leegyszerűsítés, miközben ecsettel írják fel, hogy ez nem vita. A...

Én ugyan nem vagyok menő biztonságpolitikai szakértő mint Tarjányi Péter, de az állításait a geopolitika valódi szabályszerűségei mentén simán lehet cáfolni ismételten A facebookra ismételten is posztolt szöveg első olvasásra magabiztos és sodró, olyan, mintha valaki határozott mozdulattal lecsapná a térképre a mutatópálcát, és kijelentené: itt most korszakváltás történt.    Csakhogy a geopolitika ritkán működik ilyen teátrális rendben, sokkal inkább emlékeztet egy zsúfolt pályaudvarra, ahol minden szereplő más irányba indul, más tempóban, és senki sem birtokolja egyszerre és egyidőben az egész menetrendet.   Venezuela sem korszakjel, hanem egy nagyon is ismerős minta újrafestett változata. Az Egyesült Államok latin-amerikai befolyása nem 2016 után született újjá, és nem is most hozta vissza a Monroe-doktrínát, mert az valójában sosem tűnt el. Hol nyílt katonai fellépésben, hol puhább eszközökkel, szankciókkal, diplomáciai nyomással, elitalkukkal volt jelen Kuba, Panama, ...

    És most képzeljük el ugyanezt Kijevben. Nem Caracas. Nem dzsungel. Nem „problémás rezsim”. Hanem egy európai főváros, ahol egy hajnalon különleges egységek leszállnak, miközben a város fölött még füstölnek az éjszakai rakéták. Az ukrán elnököt és feleségét „biztonsági okokból” elszállítják. Nem lelövik. Nem tárgyalnak vele. Elviszik. Moszkvába. Vádemeléssel. Szép, vastag dossziéval. A vádak ismerősek lennének. Korrupció. Háborús bűnök. Jogellenes hatalomgyakorlás. Kisebbségek sérelme. Ugyanaz a szöveg, csak más fejléc. Na, itt állna meg a világ. Ami Venezuelában „elszámoltatás”, az itt emberrablás. Ami ott „igazságszolgáltatás”, az itt civilizációs törés. Ami ott bátor lépés, az itt vörös vonal. Brüsszel nem figyelne tovább némán. Brüsszel üvöltene. A média nem kérdezné, igaz-e. Tudná, hiszen csak övé az igazság kelyhe. Nem „összetett helyzet” lenne, hanem korszakos bűn. Nem vizsgálat, hanem azonnali ítélet. És ekkor derülne ki a titok, amit mindenki sejt, de ritkán mond k...